ISAAC ASIMOV

  1.

„Az egész oldalas hirdetéseken vastag betűkkel áll a könyv címe: OPUS 100" - írtam tíz éve, s már akkor is némi késedelemmel, hiszen Asimov „századik műve" nem hetvenegyben jelent meg, hanem hatvankilenc­ben, és ha most utánaszámolok, könnyen kideríthe­tem, hogy akkori utószavam írásakor az amerikai science fiction nagy alakja már a százhuszadik köteténél tartott.

Utolérni most is reménytelennek látszik az írót, aki, úgy látszik, árra törekszik, hogy belekerüljön a híres Guinness világrekordokról szóló lexikonába mint a legtöbb leírt szó büszke tulajdonosa. Asimov verseny­ben van; élete első száz könyvéhez tizenkilenc évre volt szüksége, a második százhoz viszont elegendő volt tíz év. 1979-ben ugyanis megjelent az Opus 200, amelynek címlapján könyveiből épített karosszéken Isaac Asi­mov trónol széles, elégedett mosollyal, nagy szemüveg­gel és a szemüveg alatt csillogó szemmel. Igaz, hogy haja és pofaszakálla meglehetősen ősz már, de önbizal­ma és derűje töretlennek látszik.

Az életmű valóban hatalmas. Elhagyja Balzac re­gényfolyamát, Jókai jubileumi kiadásának száz köte­tét, talán már az idősb Dumas-t is maga mögé utasítot­ta. Kétszáz, illetve azóta már biztosan több kötet, amelyet az újabb és újabb kiadások és fordítások meg­tízszereznek, a nézők pedig nézők további millióihoz közvetítenek.

Ettől a mennyiségtől azonban még nem kellene a vi­lág egyik legjobb tudományos-fantasztikus írójának tartanunk Asimovot, s különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy ennek az életműnek csak 10-15%-a science fiction, igaz, hogy ebben a kicsiny százalékban ott van néhány halhatatlan kötet, ott van az Én, a robot, a Gyilkosság az űrvárosban, a Maguk az Istenek és mindenekelőtt az Alapítvány-trilógia három kötete.

Mit jelent „nagynak" lenni a science fiction-irodalomban?

Azt jelenti például, hogy szorgos és gondos kritiku­sok és esztéták megírják az író életrajzát, és tanulmá­nyok sokaságában, később pedig külön könyvekben méltatják munkásságát, elemzik stílusát, kutatják gon­dolatait, vizsgálják személyiségét, górcső alá teszik öt­leteit. Asimov mindezt megkapta. Alig lehet megszá­molni a róla írott tanulmányokat, önálló műveket.

Egy science fiction-író nagyságát azon is lemérhet­jük, hogy milyen terjedelemben írnak róla az összefog­laló művekben, az irodalomtörténetekben, mekkora cikkeket jelentetnek meg munkáiról a lexikonokban. Asimov természetesen belekerült a tankönyvekbe, Dornald H. Tuck, Pierre Versins, Róbert Holdstock, Brian Ash, Hans Joachim Alpers és természetesen Péter Nicholls enciklopédiájában több hasábos cikket talá­lunk róla - egyszerűen szólva: nincs olyan science fictionról írott tanulmány, amelyben ne találkoznánk ne­vével.

Az igazi nagyságot azonban valami más jelenti. Nem elég hozzá még az sem, ha az író belekerül Frank N. Magill hatalmas, ötkötetes összefoglalásába, amely az egész világtermésből csak ötszáz műről emlékezik meg.

Az igazi nagyságot ezekkel együtt vagy ezeken túl az olvasók érdeklődése és szeretete jelenti.

 

2.

Isaac Asimov 1920-ban született a Szovjetunióban, Petrovicsijben, Szmolenszk egyik külvárosában, egyébként ott, ahol Alekszandr R. Beljajev, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom Verne Gyulája. Szülei 1923-ban vándoroltak ki az Egyesült Államokba, mint életrajzírói mondják, a volgai éhínség elől. Az amerikai állampolgárságot 1928-ban kapta meg a csa­lád. Isaac Brooklynban nőtt föl. az utcán csatangolt, vagy apja cukorkásboltjában üldögélt. Rengeteget olvasott, falta a Mone Chirsíót, a Három testőrt és a hozzájuk hasonló romantikus történeteket. A papa boltjában science fiction magazinok is voltak, Isaac az Amazing Stories című magazinban olvasta az első fan­tasztikus történetet, Harl Vincent novelláját egy fiatal feltalálóról, akit a távoli jövőben az USA zsarnoka ül­döz, s aki visszatér, hogy felszabadítsa nemzetét az el­nyomás alól. Azt mondják, hogy ez az olvasmány meg­határozta Asimov egész életét. Középiskolái elvégzése után a Columbia Egyetemre ment, ott fejezte be tanul­mányait 1948-ban, közben, a háborús években, a hadi­tengerészet egyik kísérleti állomásán dolgozott. 1949-ben a bostoni Orvostudományi Egyetemen dok­torált biokémiából. Egy ideig ott tanított, 1958 óta sza­badúszó író.

Fontos része életének az a szakasz, amelyet a Futurians - magyarul talán „futuristák" vagy „jövőisták" - társaságban töltött. Ez a társaság valójában science fiction klub volt, egyike a hasonló klubok tucatjainak, fiatalok töprengő és vitatkozó gyülekezete, amely rendszeresen leszedte a keresztvizet a magazinokról, írókról, kiadókról és szerkesztőkről. Csakhogy ennek a klubnak olyan tagjai voltak, mint Frederik Pohl, Cyril Kornbluth, Donald A. Wollheim vagy Dámon Knight, akik néhány év múlva az amerikai science fic­tion nagy írói, szerkesztői és kiadói lettek.

Érdemes megjegyezni, hogy a klub később külön házat bérelt, tagjai amolyan kommunává álltak össze, és egyik-másik tagjukon keresztül kapcsolatot tartottak fiatal amerikai kommunistákkal, a science fiction moz­galomban a baloldalt képviselték, nem tartózkodtak a politikától sem, gyűjtöttek például a spanyol polgárhá­borúban a köztársaságnak.

Dámon Knight 1977-ben - interjúkra, naplókra és visszaemlékezésekre támaszkodva - megírta a Füturians történetét. Elmeséli ebben a könyvben, hogy Asimov 1938 szeptemberében kapott meghívót a klubba, s ettől kezdve rendszeresen megjelent az összejövetele­ken és vitákon, amelyeken például a müncheni egyez­ményről, Mussolini beszédeiről, a cseh megszállásról sokkal több szó esett, mint az Amerikát felkavaró, hír­hedt Orsón Welles-féle rádiójátékról és a Mars-lakók inváziójáról.

 

3.

Asimov első novelláját a klub lapja, a Futurian News adta ki 1939-ben. A Vesta hajótöröttje éppen elég jó írás volt ahhoz, hogy felfigyeljenek rá a hivatásos magazi­nok szerkesztői, így John W. Campbell, akinek lapját, az Astounding SF magazint úgy tartják számon a tu­dományos-fantasztikus irodalomban, mint nálunk a Nyugatat.

Asimov előtt zöld út nyílott, s különösen akkor, amikor barátai, elsősorban Fred Pohl, magazinokat kezdtek szerkeszteni. Sorra jelentek meg írásai - ezeket később A korai Asimov című kötetben is kiadták --, amelyek valóságos forradalmat jelentettek a kor tudományos-fantasztikus irodalmában, eltértek a megszo­kottól, erősen különböztek az akkortájt legnépszerűbb Meinléin és Van Vogt novelláitól. 1941-ben jelent meg Alkonyat című elbeszélése, amelyet az Amerikai Sci­ence Fiction írók Szövetsége „minden idők egyik leg­jobb elbeszélésének tart", elsősorban kozmológiai szemlélete és lélektani hatásossága miatt.

Asimov fellépésekor az amerikai science fictiont főleg az űrhajózás kalandjai érdekelték, a hősök a Naprend­szerben száguldoztak rakétáikon, idegen bolygók go­nosz hatalmasságai ellen harcoltak, egyszerűek voltak és talpig férfiak, nem rettentek meg a dülledt szemű szörnyektől (bug-eyed-mosters), s mindig megvédtek a gyengébb nem képviselőit. „Ez volt az a korszak - só­hajtott fel valahol Damon Knight -, amikor a dülledt szemű szörnyekről dülledt szemű fiúk olvastak..." A science fiction valójában a fiatalok szórakozása volt.

De jöttek az új írók, jött Asimov és vele a „robotika három törvénye", amelynek kigondolását még ma is Campbellnek tulajdonítja Asimov, és jött a Tejutat be­hálózó Galaktikus Birodalom és a mutáns-, akit Ösz­vérnek neveznek, és Susan Calvin, a nagy robotpszi­chológus és R. Daneél, a csalhatatlan robotdetektív. És történetek és alakok, fantasztikus utazások a koz­moszban és az emberi test kozmoszában, s mindezzel valami új. Asimov olyan történeteket szeretett volna írni, mint „Doc" Smith, akinek meséiért rajongtak a gyerekek, vagy Róbert A. Meinléin, aki folyamatosan írta az általa konstruált jövő történelmét. Ezt a célját sohasem érte el, De sikerült - jó néhány társával együtt – megújítania, felnőttirodalommá változtatnia a science fictiont, olyan irodalommá, amelyről már a sznobok is elismeréssel nyilatkozhattak.

Az újítás lényege az, hogy Asimov és az új írók a valódi tudomány valódi eredményeivel és csodás lehe­tőségeivel itatták át a regényt, s könnyen tehették, mert majdnem mindnyájan a természettudományok ismere­tében és eredményeinek használatában nőttek fel. A magazinok címlapjairól ekkoriban tűntek el a ször­nyek, s helyükre szinte mérnöki pontossággal festett gépek és építészi invencióval festett városok képei ke­rültek. A jövő valóban lehetséges gépei és városai. A szerkesztők már csak úgy fogadtak el egy-egy írást, rajzot, ötletet vagy történetet, ha mögötte a tudomány ihletését és hitelét érezték.

Még ennél is lényegesebb volt, hogy az egész tudo­mányos-fantasztikus irodalom gondolkozásmódja, szemlélete megváltozott. Előtérbe került a logikus, szigorú gondolkodás, hivatkozás a természet törvényei­re, s előtérbe kerültek a társadalom problémái, gond­jai, ellentmondásai is. A science fiction olvasók tö­mege kacagott azon az írón, aki a fényévet a közön­séges évek többszörösének hitte, vagy azon, aki heli­kopteren szállította hőseit a Holdra. De ellenszenvessé váltak azok az írók is, akik a társadalom kérdéseiről reakciósán vélekedtek. A science fiction kezdte átvenni az utópiák örökségét. Donald Wollheim ezt a folyama­tot úgy határozta meg, hogy „győztek a wellsiánusok a Verne-követőkkel szemben".

Mindez természetesen nemcsak Asimov érdeme, de az övé is. A robotika három törvényét ma már köz­tulajdonnak tekinti a tudományos-fantasztikus iro­dalom, de köztulajdonnak tekinti Asimov regényírói módszerét is, amelyet „axiomatikusnak" nevezhetünk. A science fiction író mindent megtehet, de nem mond­hat ellent azoknak az axiómáknak, melyeket - maga állít föl, a törvényeknek, melyeket maga teremt.

4.

Asimov kétszáz - illetve 1979 óta már talán 220 - könyvét ezen a helyen felsorolni lehetetlen. „Számos műfajban dolgoztam - mondta magáról -, írtam bio­kémia-tankönyvet orvos hallgatóknak, könyvet a raké­tákról és műbolygókról a nyolcéveseknek, írtam science fiction regényeket és detektívtörténeteket, ír­tam két könyvet a Bibliáról, háromkötetnyi fizikát el­sőéves egyetemistáknak, és megírtam Görögország történetét a serdülőknek."

A felsorolás szokatlanul szerény és mértéktartó. Ha kézbe vesszük az Opus 200-at, azt látjuk, hogy a könyv 15 részre tagolva beszél Asimov legfontosabb témáiról. Vegyük sorra őket: csillagászat, robotika, matemati­ka, "fizika, kémia, biológia, nyelvészet, történelem, a Biblia, elbeszélések, humor, társadalomtudományok, irodalom, detektívtörténetek, önéletrajzok. S ezeken a témákon belül tudományos ismeretterjesztés már-már szépirodalmi eszközökkel és szépirodalom már-már természettudományos szemlélettel.

A könyvek között meglepő művek is akadnak. Mó­kás versikéket tartalmazó kötetek, Shakespeare művei­hez, az Elveszett Paradicsomhoz és Byron Don Jüan­jához írt tanulmányok, tudományos programok, élet­rajzi lexikonok, családi verseket tartalmazó antológi­ák. És akkor még nem említettük a lapoknál és folyó­iratoknál végzett állandó munkáját, cikkek és kritikák százait, hallgattunk arról is, hogy Asimov egyik köz­ponti alakja, szervezője, reklámfőnöke, előadója és kritikusa a tudományos-fantasztikus irodalom közéle­tének, az írók szervezeteinek és a rajongók klubjainak. Nem beszéltünk a Hugó- és Nebula-díjakról, amelye­ket munkásságáért kapott, sem arról, hogy számos fia­tal író köszönheti indulását és részben karrierjét Asimovnak. S tegyük hozzá, hogy Asimov nős, és két gyermek apja.

Különös és fáradhatatlan figura. Nem is lenne túlsá­gosan meglepő, ha egyszeri valaki kiderítené, hogy nem más, mint egy pozitronaggyal felszerelt robot. Min­denesetre feltűnő, hogy a robotok lélektanát, viselke­désük törvényeit nála jobban senki sem ismeri...

Érdemes még megemlíteni, hogy Asimov érdeklő­déssel és rokonszenvvel kíséri a szocialista országok, s elsősorban a Szovjetunió tudományos-fantasztikus irodalmát, szerkesztette és előszóval látta el az Ameri­kában kiadott szovjet science fiction antológiákat, s ál­lást foglalt az amerikaiak vietnami beavatkozása ellen.

 

5.

Az Alapítvány-trilógia történeteit 1942 és 1949 között jelentette meg az Astounding Science Fiction című magazinban. Kötetben az Alapítvány 1951-ben, az Alapít­vány és Birodalom 1952-ben, a Második Alapítvány 1953-ban jelent meg a Gnome Press kiadásában. Ma­gyarul ez a második kiadása.

Asimov annak idején rövid előszót írt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában kiadott A halha­tatlanság halála elé.

„Legfőbb óhajom - írta ebben a tömör vallomásban - minden nép barátsága, mert csak ez a barátság ment­heti meg a Földet a katasztrófától. Nem vagyunk el­lenségei egymásnak. Inkább közös ellenségeink van­nak, melyek mindnyájunkat fenyegetnek: az éhség, a betegségek és a tudatlanság. Ezeknek az ellenségeknek a veresége (vagy a figyelmeztetés: mi történik, ha nem gyűrjük le őket) a science fiction tárgya."

Megállapításai ma is igazak, ezek a gondolatok mű­veinek is vezérlő gondolatai, hiszen novellái és regé­nyei optimizmusról, derűről, emberszeretetről és a tu­dományba, illetve az emberbe vetett bizalomról beszél­nek. Ez sikerük valódi oka, ezért váltak könyvei az egész világon milliók kedves olvasmányává.

Kuczka Péter