1.
„Az egész oldalas hirdetéseken vastag betűkkel áll a könyv címe: OPUS 100" - írtam tíz éve, s már akkor is némi késedelemmel, hiszen Asimov „századik műve" nem hetvenegyben jelent meg, hanem hatvankilencben, és ha most utánaszámolok, könnyen kideríthetem, hogy akkori utószavam írásakor az amerikai science fiction nagy alakja már a százhuszadik köteténél tartott.
Utolérni most is reménytelennek látszik az írót, aki, úgy látszik, árra törekszik, hogy belekerüljön a híres Guinness világrekordokról szóló lexikonába mint a legtöbb leírt szó büszke tulajdonosa. Asimov versenyben van; élete első száz könyvéhez tizenkilenc évre volt szüksége, a második százhoz viszont elegendő volt tíz év. 1979-ben ugyanis megjelent az Opus 200, amelynek címlapján könyveiből épített karosszéken Isaac Asimov trónol széles, elégedett mosollyal, nagy szemüveggel és a szemüveg alatt csillogó szemmel. Igaz, hogy haja és pofaszakálla meglehetősen ősz már, de önbizalma és derűje töretlennek látszik.
Az életmű valóban hatalmas. Elhagyja Balzac regényfolyamát, Jókai jubileumi kiadásának száz kötetét, talán már az idősb Dumas-t is maga mögé utasította. Kétszáz, illetve azóta már biztosan több kötet, amelyet az újabb és újabb kiadások és fordítások megtízszereznek, a nézők pedig nézők további millióihoz közvetítenek.
Ettől a mennyiségtől azonban még nem kellene a világ egyik legjobb tudományos-fantasztikus írójának tartanunk Asimovot, s különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hogy ennek az életműnek csak 10-15%-a science fiction, igaz, hogy ebben a kicsiny százalékban ott van néhány halhatatlan kötet, ott van az Én, a robot, a Gyilkosság az űrvárosban, a Maguk az Istenek és mindenekelőtt az Alapítvány-trilógia három kötete.
Mit jelent „nagynak" lenni a science fiction-irodalomban?
Azt jelenti például, hogy szorgos és gondos kritikusok és esztéták megírják az író életrajzát, és tanulmányok sokaságában, később pedig külön könyvekben méltatják munkásságát, elemzik stílusát, kutatják gondolatait, vizsgálják személyiségét, górcső alá teszik ötleteit. Asimov mindezt megkapta. Alig lehet megszámolni a róla írott tanulmányokat, önálló műveket.
Egy science fiction-író nagyságát azon is lemérhetjük, hogy milyen terjedelemben írnak róla az összefoglaló művekben, az irodalomtörténetekben, mekkora cikkeket jelentetnek meg munkáiról a lexikonokban. Asimov természetesen belekerült a tankönyvekbe, Dornald H. Tuck, Pierre Versins, Róbert Holdstock, Brian Ash, Hans Joachim Alpers és természetesen Péter Nicholls enciklopédiájában több hasábos cikket találunk róla - egyszerűen szólva: nincs olyan science fictionról írott tanulmány, amelyben ne találkoznánk nevével.
Az igazi nagyságot azonban valami más jelenti. Nem elég hozzá még az sem, ha az író belekerül Frank N. Magill hatalmas, ötkötetes összefoglalásába, amely az egész világtermésből csak ötszáz műről emlékezik meg.
Az igazi nagyságot ezekkel együtt vagy ezeken túl az olvasók érdeklődése és szeretete jelenti.
2.
Isaac Asimov 1920-ban született a Szovjetunióban, Petrovicsijben, Szmolenszk egyik külvárosában, egyébként ott, ahol Alekszandr R. Beljajev, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom Verne Gyulája. Szülei 1923-ban vándoroltak ki az Egyesült Államokba, mint életrajzírói mondják, a volgai éhínség elől. Az amerikai állampolgárságot 1928-ban kapta meg a család. Isaac Brooklynban nőtt föl. az utcán csatangolt, vagy apja cukorkásboltjában üldögélt. Rengeteget olvasott, falta a Mone Chirsíót, a Három testőrt és a hozzájuk hasonló romantikus történeteket. A papa boltjában science fiction magazinok is voltak, Isaac az Amazing Stories című magazinban olvasta az első fantasztikus történetet, Harl Vincent novelláját egy fiatal feltalálóról, akit a távoli jövőben az USA zsarnoka üldöz, s aki visszatér, hogy felszabadítsa nemzetét az elnyomás alól. Azt mondják, hogy ez az olvasmány meghatározta Asimov egész életét. Középiskolái elvégzése után a Columbia Egyetemre ment, ott fejezte be tanulmányait 1948-ban, közben, a háborús években, a haditengerészet egyik kísérleti állomásán dolgozott. 1949-ben a bostoni Orvostudományi Egyetemen doktorált biokémiából. Egy ideig ott tanított, 1958 óta szabadúszó író.
Fontos része életének az a szakasz, amelyet a Futurians - magyarul talán „futuristák" vagy „jövőisták" - társaságban töltött. Ez a társaság valójában science fiction klub volt, egyike a hasonló klubok tucatjainak, fiatalok töprengő és vitatkozó gyülekezete, amely rendszeresen leszedte a keresztvizet a magazinokról, írókról, kiadókról és szerkesztőkről. Csakhogy ennek a klubnak olyan tagjai voltak, mint Frederik Pohl, Cyril Kornbluth, Donald A. Wollheim vagy Dámon Knight, akik néhány év múlva az amerikai science fiction nagy írói, szerkesztői és kiadói lettek.
Érdemes megjegyezni, hogy a klub később külön házat bérelt, tagjai amolyan kommunává álltak össze, és egyik-másik tagjukon keresztül kapcsolatot tartottak fiatal amerikai kommunistákkal, a science fiction mozgalomban a baloldalt képviselték, nem tartózkodtak a politikától sem, gyűjtöttek például a spanyol polgárháborúban a köztársaságnak.
Dámon Knight 1977-ben - interjúkra, naplókra és visszaemlékezésekre támaszkodva - megírta a Füturians történetét. Elmeséli ebben a könyvben, hogy Asimov 1938 szeptemberében kapott meghívót a klubba, s ettől kezdve rendszeresen megjelent az összejöveteleken és vitákon, amelyeken például a müncheni egyezményről, Mussolini beszédeiről, a cseh megszállásról sokkal több szó esett, mint az Amerikát felkavaró, hírhedt Orsón Welles-féle rádiójátékról és a Mars-lakók inváziójáról.
3.
Asimov első novelláját a klub lapja, a Futurian News adta ki 1939-ben. A Vesta hajótöröttje éppen elég jó írás volt ahhoz, hogy felfigyeljenek rá a hivatásos magazinok szerkesztői, így John W. Campbell, akinek lapját, az Astounding SF magazint úgy tartják számon a tudományos-fantasztikus irodalomban, mint nálunk a Nyugatat.
Asimov előtt zöld út nyílott, s különösen akkor, amikor barátai, elsősorban Fred Pohl, magazinokat kezdtek szerkeszteni. Sorra jelentek meg írásai - ezeket később A korai Asimov című kötetben is kiadták --, amelyek valóságos forradalmat jelentettek a kor tudományos-fantasztikus irodalmában, eltértek a megszokottól, erősen különböztek az akkortájt legnépszerűbb Meinléin és Van Vogt novelláitól. 1941-ben jelent meg Alkonyat című elbeszélése, amelyet az Amerikai Science Fiction írók Szövetsége „minden idők egyik legjobb elbeszélésének tart", elsősorban kozmológiai szemlélete és lélektani hatásossága miatt.
Asimov fellépésekor az amerikai science fictiont főleg az űrhajózás kalandjai érdekelték, a hősök a Naprendszerben száguldoztak rakétáikon, idegen bolygók gonosz hatalmasságai ellen harcoltak, egyszerűek voltak és talpig férfiak, nem rettentek meg a dülledt szemű szörnyektől (bug-eyed-mosters), s mindig megvédtek a gyengébb nem képviselőit. „Ez volt az a korszak - sóhajtott fel valahol Damon Knight -, amikor a dülledt szemű szörnyekről dülledt szemű fiúk olvastak..." A science fiction valójában a fiatalok szórakozása volt.
De jöttek az új írók, jött Asimov és vele a „robotika három törvénye", amelynek kigondolását még ma is Campbellnek tulajdonítja Asimov, és jött a Tejutat behálózó Galaktikus Birodalom és a mutáns-, akit Öszvérnek neveznek, és Susan Calvin, a nagy robotpszichológus és R. Daneél, a csalhatatlan robotdetektív. És történetek és alakok, fantasztikus utazások a kozmoszban és az emberi test kozmoszában, s mindezzel valami új. Asimov olyan történeteket szeretett volna írni, mint „Doc" Smith, akinek meséiért rajongtak a gyerekek, vagy Róbert A. Meinléin, aki folyamatosan írta az általa konstruált jövő történelmét. Ezt a célját sohasem érte el, De sikerült - jó néhány társával együtt – megújítania, felnőttirodalommá változtatnia a science fictiont, olyan irodalommá, amelyről már a sznobok is elismeréssel nyilatkozhattak.
Az újítás lényege az, hogy Asimov és az új írók a valódi tudomány valódi eredményeivel és csodás lehetőségeivel itatták át a regényt, s könnyen tehették, mert majdnem mindnyájan a természettudományok ismeretében és eredményeinek használatában nőttek fel. A magazinok címlapjairól ekkoriban tűntek el a szörnyek, s helyükre szinte mérnöki pontossággal festett gépek és építészi invencióval festett városok képei kerültek. A jövő valóban lehetséges gépei és városai. A szerkesztők már csak úgy fogadtak el egy-egy írást, rajzot, ötletet vagy történetet, ha mögötte a tudomány ihletését és hitelét érezték.
Még ennél is lényegesebb volt, hogy az egész tudományos-fantasztikus irodalom gondolkozásmódja, szemlélete megváltozott. Előtérbe került a logikus, szigorú gondolkodás, hivatkozás a természet törvényeire, s előtérbe kerültek a társadalom problémái, gondjai, ellentmondásai is. A science fiction olvasók tömege kacagott azon az írón, aki a fényévet a közönséges évek többszörösének hitte, vagy azon, aki helikopteren szállította hőseit a Holdra. De ellenszenvessé váltak azok az írók is, akik a társadalom kérdéseiről reakciósán vélekedtek. A science fiction kezdte átvenni az utópiák örökségét. Donald Wollheim ezt a folyamatot úgy határozta meg, hogy „győztek a wellsiánusok a Verne-követőkkel szemben".
Mindez természetesen nemcsak Asimov érdeme, de az övé is. A robotika három törvényét ma már köztulajdonnak tekinti a tudományos-fantasztikus irodalom, de köztulajdonnak tekinti Asimov regényírói módszerét is, amelyet „axiomatikusnak" nevezhetünk. A science fiction író mindent megtehet, de nem mondhat ellent azoknak az axiómáknak, melyeket - maga állít föl, a törvényeknek, melyeket maga teremt.
4.
Asimov kétszáz - illetve 1979 óta már talán 220 - könyvét ezen a helyen felsorolni lehetetlen. „Számos műfajban dolgoztam - mondta magáról -, írtam biokémia-tankönyvet orvos hallgatóknak, könyvet a rakétákról és műbolygókról a nyolcéveseknek, írtam science fiction regényeket és detektívtörténeteket, írtam két könyvet a Bibliáról, háromkötetnyi fizikát elsőéves egyetemistáknak, és megírtam Görögország történetét a serdülőknek."
A felsorolás szokatlanul szerény és mértéktartó. Ha kézbe vesszük az Opus 200-at, azt látjuk, hogy a könyv 15 részre tagolva beszél Asimov legfontosabb témáiról. Vegyük sorra őket: csillagászat, robotika, matematika, "fizika, kémia, biológia, nyelvészet, történelem, a Biblia, elbeszélések, humor, társadalomtudományok, irodalom, detektívtörténetek, önéletrajzok. S ezeken a témákon belül tudományos ismeretterjesztés már-már szépirodalmi eszközökkel és szépirodalom már-már természettudományos szemlélettel.
A könyvek között meglepő művek is akadnak. Mókás versikéket tartalmazó kötetek, Shakespeare műveihez, az Elveszett Paradicsomhoz és Byron Don Jüanjához írt tanulmányok, tudományos programok, életrajzi lexikonok, családi verseket tartalmazó antológiák. És akkor még nem említettük a lapoknál és folyóiratoknál végzett állandó munkáját, cikkek és kritikák százait, hallgattunk arról is, hogy Asimov egyik központi alakja, szervezője, reklámfőnöke, előadója és kritikusa a tudományos-fantasztikus irodalom közéletének, az írók szervezeteinek és a rajongók klubjainak. Nem beszéltünk a Hugó- és Nebula-díjakról, amelyeket munkásságáért kapott, sem arról, hogy számos fiatal író köszönheti indulását és részben karrierjét Asimovnak. S tegyük hozzá, hogy Asimov nős, és két gyermek apja.
Különös és fáradhatatlan figura. Nem is lenne túlságosan meglepő, ha egyszeri valaki kiderítené, hogy nem más, mint egy pozitronaggyal felszerelt robot. Mindenesetre feltűnő, hogy a robotok lélektanát, viselkedésük törvényeit nála jobban senki sem ismeri...
Érdemes még megemlíteni, hogy Asimov érdeklődéssel és rokonszenvvel kíséri a szocialista országok, s elsősorban a Szovjetunió tudományos-fantasztikus irodalmát, szerkesztette és előszóval látta el az Amerikában kiadott szovjet science fiction antológiákat, s állást foglalt az amerikaiak vietnami beavatkozása ellen.
5.
Az Alapítvány-trilógia történeteit 1942 és 1949 között jelentette meg az Astounding Science Fiction című magazinban. Kötetben az Alapítvány 1951-ben, az Alapítvány és Birodalom 1952-ben, a Második Alapítvány 1953-ban jelent meg a Gnome Press kiadásában. Magyarul ez a második kiadása.
Asimov annak idején rövid előszót írt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában kiadott A halhatatlanság halála elé.
„Legfőbb óhajom - írta ebben a tömör vallomásban - minden nép barátsága, mert csak ez a barátság mentheti meg a Földet a katasztrófától. Nem vagyunk ellenségei egymásnak. Inkább közös ellenségeink vannak, melyek mindnyájunkat fenyegetnek: az éhség, a betegségek és a tudatlanság. Ezeknek az ellenségeknek a veresége (vagy a figyelmeztetés: mi történik, ha nem gyűrjük le őket) a science fiction tárgya."
Megállapításai ma is igazak, ezek a gondolatok műveinek is vezérlő gondolatai, hiszen novellái és regényei optimizmusról, derűről, emberszeretetről és a tudományba, illetve az emberbe vetett bizalomról beszélnek. Ez sikerük valódi oka, ezért váltak könyvei az egész világon milliók kedves olvasmányává.
Kuczka Péter