A tudományos-fantasztikus regények többnyire a forradalmi átalakulás korát élő tudományos technológia világába, pontosabban messzi jövőjébe vezetik és ott csodálatos új találmányokkal ejtik ámulatba az olvasót. A regényíró ilyenkor jósol is, a technika mai állapotából és fejlődési tendenciáiból következtet eljövendő teljesítményeire, s minél jártasabb a ma tudományában, annál több az esélye arra, hogy a szórakoztatás mellett oktat, sőt esetleg a tudomány fejlődésére serkentő hatást gyakorló ötleteket ad. Asimov egyike azoknak az alapos tudományos előképzettségű regényíróknak, akik nemcsak kitűnően szórakoztatnak, hanem komoly problémafelvetésükkel el is gondolkoztatnak.
Ebben a regény trilógiája bán a tudomány olyan területére lép, amely nem szokványos témája a tudományos-fantasztikus regényíróknak. Ezúttal ugyanis nem a természettudományok, hanem a társadalomtudományok egyikének jövendőbeli fejlődéséről van szó.
A természettudományokat a társadalomtudományoktól a történelmi materializmus megjelenéséig áthidalhatatlan szakadék választotta el, mely a marxizmus ellenfeleinek szemében még ma is áthidalhatatlan. Ez utóbbiak szerint a természettudományok az azonos feltételek közt állandóan ismétlődő, tehát matematikailag általánosítható természeti jelenségek törvényszerűségeit kutatják, a társadalmi jelenségek viszont teljesen soha nem ismétlődnek, lényegileg mindig egyediek, ; mert a társadalmi élet cselekvő alanya, az emberi egyéniség egyszeri és egyedi jelenség, amelynek viselkedése kiszámíthatatlan, következőleg a társadalomtudományok nem juthatnak matematikailag általánosítható törvényszerűségekre.
Asimov a távoli jövő társadalomtudományát pszichohistóriának nevezi, amit magyarul talán történelmi lélektannak fordíthatnánk, s úgy határozza meg, hogy az „a matematikának azon ága, amely az embercsoportoknak az állandó társadalmi és gazdasági ösztönzésekre való reagálását tanulmányozza". Abból a marxista ihletést éppen nem nélkülöző alapgondolatból kiindulva, hogy a történelem menetét „nem egyéni hőstettek, hanem széles sodrású gazdasági és társadalmi-folyamatok" határozzák meg, arra következtet, hogy lehetséges, sőt létre is fog jönni egy olyan tudomány, amely ismerve egyrészt a technikai fejlődés tendenciáit és az ezeknek megfelelő gazdasági növekedés mértékét, másrészt a nagy tömegek spontán viselkedés-lélektanát, matematikai függvényekben kifejezhető egzaktsággal előre látja majd a társadalmi válságokat, s ha meg nem is akadályozhatja azokat, legalább megkönnyítheti, meggyorsíthatja átvészelésüket. A mi nyelvünkön úgy mondhatnók. hogy Asimov a társadalmi alap és felépítmény kölcsönhatásának a biológia és a pszichológia viszonylagos fejletlensége miatt ma még részleteiben ki nem munkálható és ezért a hosszú távú társadalmi tervezésben egyelőre csak durva megközelítéssel alkalmazható törvényszerűségeit foglaltatja matematikai függvényekbe a jövő tudósaival.
A technikai „futurológia" (jövőkutatás) jól ismert tematikája helyett tehát a társadalmi futurológia bonyolult problematikájába csöppenünk Asimov regényében, egy olyan tudományterületre, amely világszerte kiváló tudósokat, szociológusokat, statisztikusokat, közgazdászokat, pszichológusokat és történészeket foglalkoztat; de mivel eddig kevésbé látványos eredményeket értek el, mint a technikailag alkalmazható természettudományok művelői, ritkán kerülnek az általános érdeklődés homlokterébe. Leginkább még a statisztika hívja fel magára a közfigyelmet olyankor, amikor sokakat megborzongató jó megközelítésselmegjósolja például az elkövetkező szilveszter éjszakai öngyilkosságok vagy a nyaralási évad kezdetével megnövekvő autóbalesetek várható számát. Ugyancsak feltűnést keltenek a közvélemény-kutató intézeteknek küszöbönálló- politikai választások várható eredményére vonatkozó becslései, különösen, mikor időnként bakot lőnek, s az emberek jót nevethetnek rajtuk,többnyire azzal a be nem vallott hátsó gondolattal, hogy mégiscsak jó dolog, ha nem lehet olyan egyszerű- én a vesénkbe látni. A társadalmi futurológia egzakt tudománnyá válásának a tudományos lélektan, e legfiatalabb természettudomány kezdetlegessége mellett az a legfőbb nehézsége, hogy a társadalmi létnek a természeti létnél jóval nagyobb bonyolultsága miatt rengeteg együttható tényezővel, módosító feltétellel kellene számolnia, ha biztos eredményeket akarna elérni, de gyakorlatilag ezeknek csak kis része kalkulálható bele a valószínűség számításokba. Ráadásul nemcsak az egyidejű hatóerőket, hanem azoknak múltbeli fejlődési tendenciáit is figyelembe kell venni, hiszen egyiké lehet emelkedő irányú - például az írástudásé, a másiké hanyatló - például a babonáé. Egy társadalmi jelenség eljövendő fejlődési tendenciáját, rendjét tudományos igénnyel annál nagyobb eséllyel lehet meghatározni, minél inkább meg tudjuk hosszabbítani hátrafelé, a múltban követett vonalát. A múltban hosszú időtartamú folyamatok nagyobb valószínűséggel folytatódnak a jövőben, mint átmeneti, rövid lejáratú jelenségek. Mindez érthetővé teszi, hogy a társadalmi futurológiában miért válnak érdekeltté a történészek, a jövőt kutató tudományban a múlt tudósai, s hogy a „futurológusok" szükségszerűen a történelem tanulságaira építenek. A történészek viszont egyre inkább felhasználják a jelennel és a közeljövővel foglalkozó társadalomtudományok módszereit - elsősorban a statisztikát – ma már nemcsak a matematikailag leginkább megközelíthető gazdasági, hanem olyan „szellemi" jelenségek tanulmányozásában is, mint divat, ízlés, közerkölcs, világnézet. A komputerek lehetővé tették nagy mennyiségű történeti adatanyag kezelését, összehasonlítását, az egyező és eltérő vonások elemzését, hosszabb időtartamokban bizonyos jelenségek fogyó vagy növekvő tendenciáinak megállapítását, egyszóval a statisztikai feldolgozást s abból a fejlődés törvényszerűségeire való következtetést.
Asimov tehát nem a felelőtlen képzelet birodalmában csapong, mikor a történettudomány növekvő matematizálódását jósolja. Attól persze még messze vagyunk (s egyesek szerint mindig is távol fogunk maradni), hogy a történelmi fejlődés tendenciáit matematikai függvények formájában írjuk le, vagy éppen a jövőbe kivetítsük, de vannak, akik ebben az irányban keresik a történettudomány jövőjét. Egy fiatal francia történész szerint „a jövő történésze vagy komputerek programozója lesz, vagy egyáltalán nem is lesz történész". Joggal veti ellenébe viszont egy másik, hogy őt inkább a „programozó programja" érdekli, mert az elektronikus számológép csak arra a kérdésre felelhet a beletáplált adatok alapján, amit á programozó feltesz neki; s mi garantálja, hogy a programozó helyesen kérdez, a lényegeset kérdezi?
Ezzel a történészeket ma leginkább foglalkoztató kérdéssel vissza is kanyarodunk Asimov problémafelvetésének most már nem módszeri, hanem tartalmi vonatkozásaihoz, regényének társadalmi mondanivalójához. Mindenki előtt nyilvánvaló, aki még jól emlékszik középiskolai egyetemes történeti leckéire, hogy a regény a Római Birodalom hanyatlásától az olasz reneszánszig tartó európai történelmet játssza le újra egy távoli jövő fejlett technikájának körülményei között. A belső rugalmasságát elvesztő, magas színvonalú (a regényben elsősorban technikai jellegű!) civilizációját továbbfejleszteni nem tudó, majd fokozatosan sorvadni engedő birodalom művelődési örökségét a távoli haji tárvidéken vallásos burokban megőrző, sőt továbbfejlesztő kis közösség az antik szerzőket másoló és a roll mai vízimalmokat tökéletesítő kora középkori angliai szerzetesekre, általában a középkori egyházra emlékeztet. A vallási térítés orvé alatt, majd nyílt, haszonszerzési vágyból a barbár környezettel kereskedő és azt H leigázó kalmárok történetében a keresztes hadjáratokat kísérő olasz kereskedőktől az aranyláz által hajtott f! Kolumbuszig tartó európai történelem ismétlődik l meg. S ez a vonal folytatódik a trilógia következő köteteiben is.
A szerző nyilván azoknak a történetfilozófiai elméleteknek (Spengler, Toynbee) a hatása alatt áll, amelyek zárt kultúrák egymást követő sorozatából építik fel a világtörténelmet, s más és más színezetű és színvonalú anyagi és szellemi művelődési viszonyok közt a kibontakozás, a virágzás és a hanyatlás lényegileg azonos hármas folyamatát vélik mindegyiken belül megismétlődni. Ez a ciklikus történetszemlélet nem áll kibékíthetetlen ellentétben az egymásból egymásba fejlődő társadalmi formációk folyamatos szemléletével, hiszen a történelemben bizonyos jelenségek, ha más, magasabb szinten is, valóban megismétlődni látszanak, noha éppen nem ez, hanem a mindenkori új mozzanat a történeti fejlődés lényege. Asimov történetfelfogásában nem is ez az igazi bökkenő,, hanem az, hogy a fejlődő technika mellett, változatlan emberi magatartással számol. A távoli jövőben, fejlett atomtechnika birtokában, az egész Tejútrendszert benépesítve, az emberiség még mindig osztálytársadalomban él, háborúkat visel, kizsákmányol és kizsákmányolják. Az egyes emberek éppoly korlátolt szakbarbárok, mohó haszonlesők, bután babonások vagy cinikusan önzők, mint amilyeneknek a szerző kortársait látja. Ez egyébként közös vonása minden nyugati tudományos-fantasztikus regényírónak. Könnyű lenne ezt az emberszemléletet egyszerűen a tőkés világrendszer ösztönszerű önfenntartási törekvéséből, társadalmi viszonyainak tartósítási vágyából magyarázni. Inkább talán a technikai haladásért fáradozó tudósnak az a keserves csalódása olvasható ki belőle, hogy a tudomány és a technika nagyszerű vívmányai önmagukban, automatikusan nem oldják meg az emberiség morális problémáit. Az ember nemcsak hogy nem tud felnövekedni saját technikájához, hanem azt még önmaga ellen is fordítja, s az így keletkező társadalmi válságok megsemmisüléssel fenyegetik' az addig elért egész haladást. Akár ez, akár amaz lappang is e pesszimista emberszemlélet mögött, igazán érdekes benne csak az a tudományos probléma, hogy vajon van-e olyan „örök" emberi természet, amelyik a kőkor óta lényegében változatlan, s amelynek tehetetlenségi ereje folytán az ember az embernek farkasa marad, bármilyen magasra és messzire repüljenek is gépei és filozófusainak világmegváltó eszméi. Erre a kérdésre végleges érvénnyel majd csak a rohamosan fejlődő biológia és pszichológia fog - remélhetően hamarosan - felelni. Addig is azonban, annak alapján, amit eddig az emberiség fejlődéséről tudunk, úgy véljük, hogy kételkedni kell az emberi természet fatális változatlanságában. Mikor az ember a tudomány és a technika által külvilágát változtatja, egyben önmagát is átalakítja, saját műve visszahat reá. A tudat bizonyos késéssel követi ugyan a létet, de követi, s ahogyan tágul a lét, tágul a tudat is. A technika által egyre szorosabban összefűzött emberi valóság az emberiség növekvő szolidaritásérzésében tükröződik. Elvégre kihalt a kannibalizmus is, és ismerjük kihalásának gazdasági-társadalmi okait. Miért ne halhatna ki egyszer a háború is, ha létrejönnek a béke gazdasági-társadalmi feltételei? Valószínűtlen, hogy ilyen és hasonló gondolatok Asimovtól teljesen idegenek lennének. Kíváncsian várjuk, hogy munkásságának további folyamán vajon felmerül-e a technika fejlődésének motívuma mellett a gondolkozás fejlődésének problémája.
Makkai László